Ha lehetséges, egy egész családra van/lenne szükség! Egy támogató közegre, ahol valamilyen módon, a lehetőségeihez mérten, mindenki besegít, ha lehetséges.

Az érintés, az ölelés, a szeretet kimutatása mindennél fontosabb a kisgyerek számára. Szerintem, ezt a legtöbb anya ösztönösen érzi. Nem kell tanulni, nem kell utána olvasni, nem igényel semmiféle megerősítést, és egyszerű, mint az egyszeregy. Talán ez volt az egyetlen dolog, amiben soha nem inogtam meg, és soha senki nem tudott elbizonytalanítani. Tudtam, hogy jól csinálom!

„Őszintén szólva, gyereket nevelni nem olyan nagy élvezet, ha újrakezdhetném, tán kihagynám!” – mondta Mrs. Jones egyenesen lánya, Bridget szemébe, én pedig mindig baromi jót nevettem ezen. Pláne, amíg nem volt gyerekem. Amióta van, még jobban nevetek.

Alig várod, hogy megérkezzen, nap mint nap simogatod a pocakodat, egyre többet érzel a babádból, és ő is egyre jobban ismer téged. Ismeri a hangodat, minden rezdülésed, te pedig egyre inkább tudod, mi történik odabent. Tudod, hogy éppen nyugodt, talán alszik, tudod, hogy játszik, bukfencezik. Vajon a babák sírnak is odabent? Én nem hiszem.

Portól fekete praclik, víztől, sártól, izzadtságtól nedves haj, lekváros kenyértől maszatos szájacska, cseresznyés és meggyes fülecskék, ilyen az igazán boldog gyerek, ilyen az igazi gyerekkor. Jézusmária, hogy nézel ki fiam, talán megfürödtél a pocsolyában? Valószínűleg igen, de mit számít, itt a nyár és egyébként is…!

Egy gyerek kevés, a három gyerek sok! Még mindig (folyamatosan) tartja magát a furcsa tézis miszerint: két gyerek szuper, minden más felállás nem megfelelő, és ennek sokan – szinte mindenki – hangot is adnak!

Az anyáknak ez jó lesz! Az anyák ehhez úgysem értenek! Az anyák ilyet nem hordanak! Na, ez való az anyáknak! Az anyák olyan egyformák!

-Ma este nem mesélek, nézzétek helyette a tévét! – mondja sok szülő, hogy időt spóroljon. Amíg megy a tévé, a gyerekek addig se nyaggatják se őket, se egymást. Bevallom őszintén, velem is előfordult már egy-egy hosszabb nap után, amikor ott állt a sok mosatlan, pakolnivaló, hogy a könnyebb utat választottam, bekapcsoltam a tévét. Pedig a mese, amit mi mondunk el nekik, amit mi olvasunk fel nekik, pótolhatatlan kincs az életükben.

Igen, fáradt vagyok. Igen, ma éjjel sem aludtam sokat. Igen, többnyire az ovi, suli, különóra, bolt, posta, konyha, gyerekszoba köreit futom. Igen van, hogy ötször átgondolom, mit főzzek aznap, mert szeretném, ha mindenkinek jó lenne, egészséges lenne, lenne otthon hozzávaló, és beleférne az időmbe is.

Eljön az az idő, amikor bizonyos dolgokról beszélgetni kell a gyerekekkel. Azt hittem, ezek közül a bizonyos dolgok közül, ez a bizonyos, még bőven ráér, de a minap világossá vált számomra, hogy nem.

Az elmúlt lassan tíz év konklúziója, hogy a gyerekorvos ma már nem jár házhoz. Vagy csak nagyon ritkán. A telefonon történő diagnosztizálás idejét éljük, jelentsen ez jót vagy rosszat. (Meglátásom szerint, a telefonos segítség csak nagyon indokolt esetben lehet jó, és ha az anyuka maga is jó diagnoszta.)

Kutatások szerint egyáltalán nem mindegy, ki hányadikként látja meg a napvilágot. A szakemberek úgy tartják, a születési sorrend sokat számít, mert másképp fejlődik az első, a második, a harmadik, de az egyke gyerek is. Bizonyos tulajdonságok pedig sokkal jellemzőbbek egyikre és másikra. Jó problémamegoldó készség, magabiztosság, intelligencia, de melyik, kire jellemző? Mit mondanak a szakemberek?