Anya és apa olykor, ha lemegy a nap és elcsendesedik a gyerekszoba, elpakolva az esti mese könyvet, cuki plüssöket, átvedlenek férfivé és nővé, ahogy egykoron a jó isten megteremtette őket. És ez így van jól! Eme tény pedig együtt jár bizonyos dolgokkal, amit csinálni szeretnénk az éj jótékony leple alatt, míg az apró nép csendesen és gyanútlanul szuszog a szomszédos szobában. (Legalábbis ezt hisszük!)

A hasfájás. Pont. Nekem mindenképpen. Mert szívfacsaró, mert sokszor csillapíthatatlan, mert azt sem tudod, az-e egyáltalán. Álmatlan éjszakáink egy részéért kétségkívül a hasfájás „felelt”. Amikor már gyakorló anyukának számítottam, simán beazonosítottam a sírás okát.

Ma nagyon bújós volt a kislányom. Vannak kifejezetten – ahogy ő hívja – „anya csakis az enyém” napjaink. Ilyenkor a szokásosnál is többet van a közelemben, többet igényli a simogatást, az ölelgetést, a becézgetést, a puszilgatást, azt hogy kettesben legyünk.

Ha lehetséges, egy egész családra van/lenne szükség! Egy támogató közegre, ahol valamilyen módon, a lehetőségeihez mérten, mindenki besegít, ha lehetséges.

Az érintés, az ölelés, a szeretet kimutatása mindennél fontosabb a kisgyerek számára. Szerintem, ezt a legtöbb anya ösztönösen érzi. Nem kell tanulni, nem kell utána olvasni, nem igényel semmiféle megerősítést, és egyszerű, mint az egyszeregy. Talán ez volt az egyetlen dolog, amiben soha nem inogtam meg, és soha senki nem tudott elbizonytalanítani. Tudtam, hogy jól csinálom!

„Őszintén szólva, gyereket nevelni nem olyan nagy élvezet, ha újrakezdhetném, tán kihagynám!” – mondta Mrs. Jones egyenesen lánya, Bridget szemébe, én pedig mindig baromi jót nevettem ezen. Pláne, amíg nem volt gyerekem. Amióta van, még jobban nevetek.

Alig várod, hogy megérkezzen, nap mint nap simogatod a pocakodat, egyre többet érzel a babádból, és ő is egyre jobban ismer téged. Ismeri a hangodat, minden rezdülésed, te pedig egyre inkább tudod, mi történik odabent. Tudod, hogy éppen nyugodt, talán alszik, tudod, hogy játszik, bukfencezik. Vajon a babák sírnak is odabent? Én nem hiszem.

Portól fekete praclik, víztől, sártól, izzadtságtól nedves haj, lekváros kenyértől maszatos szájacska, cseresznyés és meggyes fülecskék, ilyen az igazán boldog gyerek, ilyen az igazi gyerekkor. Jézusmária, hogy nézel ki fiam, talán megfürödtél a pocsolyában? Valószínűleg igen, de mit számít, itt a nyár és egyébként is…!

Egy gyerek kevés, a három gyerek sok! Még mindig (folyamatosan) tartja magát a furcsa tézis miszerint: két gyerek szuper, minden más felállás nem megfelelő, és ennek sokan – szinte mindenki – hangot is adnak!

Az anyáknak ez jó lesz! Az anyák ehhez úgysem értenek! Az anyák ilyet nem hordanak! Na, ez való az anyáknak! Az anyák olyan egyformák!

-Ma este nem mesélek, nézzétek helyette a tévét! – mondja sok szülő, hogy időt spóroljon. Amíg megy a tévé, a gyerekek addig se nyaggatják se őket, se egymást. Bevallom őszintén, velem is előfordult már egy-egy hosszabb nap után, amikor ott állt a sok mosatlan, pakolnivaló, hogy a könnyebb utat választottam, bekapcsoltam a tévét. Pedig a mese, amit mi mondunk el nekik, amit mi olvasunk fel nekik, pótolhatatlan kincs az életükben.

Igen, fáradt vagyok. Igen, ma éjjel sem aludtam sokat. Igen, többnyire az ovi, suli, különóra, bolt, posta, konyha, gyerekszoba köreit futom. Igen van, hogy ötször átgondolom, mit főzzek aznap, mert szeretném, ha mindenkinek jó lenne, egészséges lenne, lenne otthon hozzávaló, és beleférne az időmbe is.