post image
-

„Felébredtem, és rájöttem, hogy nincs kit megetetni” – a perinatális gyász magánya

Amikor édesapám meghalt, a világ természetesnek vette, hogy gyászolok. Engedték, hogy úgy tegyem, ahogy jön belőlem, senki nem próbált erőszakos módon beavatkozni. De ott álltak mellettem, szükség esetére. Senkinek nem jutott eszébe azzal vigasztalni, hogy „majd elmúlik”, vagy épp: „lesz másik”. A fenti állítások azonban nem mind feltétlen igazak a várandósság idején elvesztett babák gyászának esetén…

Tovább olvasom
  • post image
    -

    A gyerekednek nem lesz hol élnie, de ne szorongj, mert megérzi a feszültséget – ilyen a klímahelyzet szülőként

    Az elmúlt hónapokban egyre több olyan információ jutott el hozzánk, a klímahelyzethez valójában nem értő laikusokhoz, amely arra utal, a gyerekeinkre gyakorlatilag felperzselt földet hagyunk örökül. Vagy semmit. Ezek hatására a legtöbben megtettük azokat a lépéseket, amikkel egyszerű emberként segíthetjük a folyamat lassítását. De közben nagyon sok az olyan vélemény, hogy mi – bármennyire próbálkozunk is – kevesek vagyunk. Hogy a brazil kormánytól kezdve a nagyvállalatokon át a többi ország vezetőiig bezárólag csak „a nagykutyák” tudnának bármit tenni. Szóval szétszorongjuk magunkat, némi áldozatot hozunk, de bizonytalanok vagyunk, hogy mennyit kellene, és félünk a jövőtől. De hogyan hat ez a jelenre? Tóth Girlzonboard Flóra írása.

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    Meddig tart a lelkesedés? És mi jön utána? – ha sportol(na) a gyerek

    Gabi három, ma már kamasz gyereket nevel. Van velük munka, gondolhatjátok. Támogatni az útkeresésüket, megtalálni a hozzájuk illő időtöltést, inspirálni, motiválni őket, és megérezni, hogy mikor kell tudni elengedni a dolgot. Mert hiába indul óriási lelkesedéssel az új hobbi vagy sport – a balett, a falmászás, a thai boksz, a jóga meg a többi… –, és hiába öröm az új cucc meg a felszerelések, a kezdeti lendület menetrendszerűen alábbhagy. Általában akkor, amikor épp szintet kellene lépni (mondjuk, az edző szerint). De tényleg törvényszerű a feladás? Meddig érdemes noszogatni őket és legfőképpen hogyan? És mikor jön el az a pont, amikor jobbat teszel, ha nem nyomasztod őt tovább az adott sportággal?

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    „Füttyre indítható, fegyelmezett szolgahadat képezünk” – exkluzív interjú Vekerdy Tamással és fiával, Dániellel

    Az egyikük önmagában intézmény – bármit mond, az futótűzként terjed az interneten, és szavait anyák ezrei tekintik szinte szentírásnak. A másikuk elbújni szeret, és a szűkebb környezetében hatni: egész pontosan a Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnáziumban, aminek az igazgatója. Vekerdy Tamás és legidősebb fia, Dániel először nyilatkoznak közösen, mi pedig mindent megkérdeztünk tőlük, amit egy tanévnyitó előtt fontosnak éreztünk. Gyárfás Dorka interjúja.

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    Tóth Flóra: engem a telefonnyomkodás mentett meg a szülés utáni depressziótól

    Tóth Flóra vagyok, lassan hat éve anya, és ugyanennyi ideje az internetes anyaközösségekre erősen támaszkodó, kvázi telefonfüggő. Igazi telefonanya, még akkor is megerőltetésbe kerül letennem a kütyüt, amikor a gyerekeimmel vagyok. Csalás és önbecsapás is van ebben, hiszen a telefonom a munkaeszközöm. De ennél sokkal több: két éven át az elsődleges kapcsom volt a külvilághoz, a kiutam a szoptatás-pelenkacsere-altatás Bermuda-háromszögéből. A felnőtt szó. Az információ, ha el voltam veszve. A barátnők, akikkel sokáig így egyszerűbb volt kapcsolatot tartani. Amikor nehezebb volt (a hormonok, a brutális változás a mindennapi élet minden területén), és sötétnek meg céltalannak láttam a napjaimat, akkor gyakorlatilag ez volt a fény az alagút végén. Tóth Girlzonboard Flóra írása

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    Levél immár gimnazista, gólyatáborba készülő lányomnak

    Vannak igazán nagy fordulópontok a gyerek és így a szülők életében is. Vajon fel lehet rájuk igazán készülni? Részben igen, részben sok lesz a meglepetés.

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    „Mama, a felnőtt dolgok olyan furák!” – hétköznapi bonyodalmaink

    A címben idézett mondat akkor hangzott el, amikor az ötéves kislányomnak próbáltam elmagyarázni, hogy miért kell súlyadót fizetni az autóra, és mi az összefüggés a súly a pénz között (nagyjából semmi, ugye, mert teljesítmény alapján számolják, de most már nem is így hívják). A kérdés akkor merült fel, amikor minden igyekezetemmel próbáltam elutalni az összeget, mert már inkasszóval fenyegettek – a csekk ugyanis valahogy bekerült a gyerekrajzok közé. Ez annyira jellemző ránk, így aztán összeszedtem néhány történetet a hétköznapi csetlés-botlásainkról. Vagyis egy icipicit a publikus részéből. Olvassátok, röhögjetek, és írjátok meg a hasonló sztorijaitokat!

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    „A legnagyobb trauma a támogatás hiánya” – szakemberek az újszülöttosztály működéséről

    Az elmúlt hetekben beleástam magam a szüléstörténetekbe és az újszülöttosztályos élményekbe, egyik téma hozta maga után a másikat. Miután sok nő, anya mesélt arról, hogyan élte meg a szülés utáni első, kórházban töltött napokat (a legtöbben rémesen), úgy éreztem, fontos lenne, ha szakemberekkel is helyretennénk, hogy mik a jogos elvárások, és mik a túlzott kérések a családok részéről. Beszélgettem perinatális szaktanácsadóval, kórházban praktizáló gyermekorvossal, a családokat otthon fogadó családorvossal és a jobb szülészeti ellátásért küzdő aktivistával is.

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    Minden jó, ha vége jó! – első nagycsaládos nyaralásunk három pici gyerekkel

    Arról már többször írtam, micsoda megpróbáltatásokon és türelemjátékokon kell átmennie egy nagycsaládnak. A nyár megérkezésével és egy pályázat megnyerésével, amikor is minősített családbarát szállásokat tesztelhetünk, most újabb kalandba vágtunk a feleségemmel. Aki olvasta korábbi írásaimat, tudja, hogy egy kétéves kislány és egy kilenc hónapos ikerpár büszke apukája vagyok, tehát már maguk a hétköznapok is nagyszerű kalandok és kihívások. Most viszont úgy döntöttünk, három pici gyerekkel sem szeretnénk további izgalmas lehetőségekből kimaradni, ezért is jelentkeztünk erre a posztra. Sánta Dávid írása.

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    Ezért is adj babát a fiad kezébe, és hagyd sírni nyugodtan

    Egy családi eseményen állok, huszonsok ember, csomó gyerek, minden korosztályból, zsivaj, vigyorgó arcok, hatalmas adagok, négyféle süti. Mi, szülők beszélgetünk szokás szerint a gyerekekről (is), és ahogy elnézzük őket, arra terelődik a szó, hogy még mindig mennyire általánosan elfogadott álláspont az, hogy a fiúk nem sírhatnak, mert katonadolog, és nehogy babázzanak, mert a végén még melegek lesznek.

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    Anya, apa és az új partnerek, avagy ki nevel a végén?

    Amikor két elvált szülő új családot alapít, elkerülhetetlen, hogy a korábbi házasságból született gyerek/ek kialakítsák a viszonyukat az új partnerrel. A mozaikcsaládokban minden szereplőnek nehéz, a gyerekeknek azonban különösen embert próbáló. Ne nehezítsük meg nekik ezt az amúgy is ingatag és megterhelő élethelyzetet különböző elvárásokkal!

    Tovább olvasom
  • post image
    -

    Doffek Gábor: meg akarod menteni a bolygódat? Akkor hallgass a gyerekekre!

    Örömmel látom, hogy a környezetvédelem mindennapos témává vált. Szeretem érezni, hogy valami történik. Nem sok, de valami. A közösségi és az online médián keresztül ömlenek az információk, több millió felhasználó áraszt el minket kép-, film- és hanganyaggal. Ugyanakkor talán emiatt egyre nagyobb a zavar is a fejekben. Aki tenne is valamit, az mit tegyen, mivel kezdje, „hány egység környezetvédelmi tevékenység” számít elfogadhatónak emberenként, családonként? És persze jönnek a tévhitek, hazugságok, érdekérvek, és a hülye túlzások is. Aztán megszólaltak a tizenéves gyerekek – na, szerintem rájuk kell hallgatni. Doffek Gábor írása.

    Tovább olvasom